I. CIKK
Elrévedés egy kolosszális világban
Több éve már annak, hogy kiadták a Playstation 2 legjobb játékait, az Ico-t és a Shadow of the Colossus-t. Mégis sokan nemrég ismerték meg egy kollekció keretében, ami Playstation 3-ra jelent meg. A Team Ico Collection a valaha készült legjobb játékokat sűríti össze, az ipar két legnagyobb csodáját, amit semmilyen játék nem tudott felülmúlni, még a God of War sem.
Egyik játék sem képes olyan kifinomult történetmesélésre és érzelemátadásra, mint az Ico. Egyszerűen nincs párja! Eltelt 10 év, és még mindig a legtökéletesebb kalandjáték! Az Ico nagysága abban rejlik, hogy van egy gyönyörű, önzetlen szeretetről szóló történet, és az egész játék e köré épül. Amitől mégis csodálatossá válik, az a két főhős, egy lány és egy fiú között lezajló kommunikáció, ami az egész virtuális világot végigkíséri. Nincsenek átvezetők, a karakterek sem lesznek okosabbak vagy erősebbek, hanem maga a játékos fejlődik, ahogy előrehalad a történetben. Sok a mellékszál, nagy a bonyodalom? Szó sincs erről, itt minden az egyszerűségen alapszik.
A történet Ico-ról szól, egy kisfiúról, akinek a fejére bikaszarvak nőttek. A falu lakosai rossz ómennek titulálják a kinövéseket, ezért elhurcolják egy kriptába, majd egy szarkofágba zárják. Egy földrengésnek köszönhetően kiszabadul, és megpróbálja elhagyni a kriptát. Bolyongása során találkozik egy tetőtől talpig hófehér lánnyal, Yordával, akit egy ketrecből kell kimenteni Ico irányításával. Miután kiszabadítottuk, megjelennek az árnylények, kik megpróbálják elragadni újonnan szerzett társunkat. Szerencsére el tudjuk kergetni a lényeket, akik a szarvakkal született halott gyermekek szellemei. Hamar fény derül arra is, hogy a háttérben a Sötétség Királynője áll, aki mindenáron meg akarja akadályozni, hogy kiszabaduljunk a hatalmas kastélykomplexumból.
Az irányítás gyerekjáték, itt nincsenek kombók, különleges vágások, ütések és rúgások. Csak a mozgás, ugrálás, hogy tárgyakat tudunk felemelni, és ami a legfontosabb, megfoghatjuk Yorda kezét. Első látásra nem tűnhet fontosnak, mégis közös nyelv híján ez az egyetlen kommunikáció a két karakter között, ami mélyen kifejezi az egymásra utaltságukat. Ez képezi a játék tetőfokát, ugyanis nincsenek hosszú dialógusok, maximum Ico kiáltásai Yordához. A hangok is nagyrészt hangulatfestés céljából szerepelnek, és ez épp elég.
Yorda vezetése és óvása a legfontosabb feladat, mert ha magára hagyjuk, elragadja a sötétség, és pont emiatt mindenki bele tudja élni magát a helyzetbe, pláne a szerelmesek, akik minden áron őrizni akarják kedvesüket. Ugyan az Ico nem egy szerelmi történet, mégis felfoghatjuk így is, hisz olyan mélységgel, önzetlen szeretettel rendelkezik, ami manapság hiányzik az emberekből. Az Ico olyan magaslatokba tört, mit eddig elképzelhetetlennek hittünk. Egy művészi játék, a szeretet játéka, és pont emiatt fog fennmaradni az elkövetkezendő koroknak.
A Shadow of the Colossus az Icohoz hasonlóan a játékost fejleszti, vagyis nincs szintlépés, nincsenek extrakombóink, és a történet sincs túlbonyolítva. Wander-t irányítjuk, aki feláldozott kedvesét, Mono-t akarja életre kelteni, így elmegy a tiltott paradicsom templomába, ahol a legendás feltámasztó, Dormin él. Persze fizetség nélkül nem éleszti fel a lányt, így ellenségeit el kell pusztítanunk, vagyis a tizenhat kolosszust. Innentől kezdetét veszi a legintenzívebb bossfight a játékvilág történelmében. Ennél extrémebb és kolosszálisabb küzdelem egy játékban sem található.
Egy egész földrész áll a rendelkezésünkre, hogy felderítsük a fekete kolosszusokat, amik már önmagában is kész remekművek, mintha éltre kelt szoborkiállításon lennénk. Nem is csoda, hisz csak akkor támadnak, ha már a hatáskörükben vagyunk, addig mozdulatlanul várnak minket, a végzetüket.
Na de hogy találjuk meg ezeket a csodás behemótokat? A Dormintól kapott karddal, amely a nap sugarait egyesíti, megmutatva az irányt, és egyben a kolosszusok gyengepontjait pecsét formájában. Az első pár példányon csak egy pecsét van, de a játék előrehaladtával egyre több lesz. Annyi könnyítés van a kolosszusok felkutatásában, hogy az első boss a kezdőhelyünktől, Dormin templomától rögtön északra van. Ha megtaláltuk őket, hogyan jutunk fel rájuk? Mindegyiket szőr borítja, amiken megkapaszkodhatunk, de persze azt is el kell érni valahogy, és itt jön képbe a józan paraszti logika. Nem elég csak odafutnunk, és várnunk, hátha van olyan gomb, amitől automatán felmászunk, mint az Assassins Creed Brotherhood-ban. Az áldozatainkat térdre kell kényszeríteni, a szakállukon felmászni, vagy éppen egy szirtről kell a hátukra ugrani, és ez még csak pár mód a tömérdek variációból, amit az ember elképzelhet. Ebből is látszik a játék folyamatos megújulása: mikor már megszoktuk, hogy a kolosszusok csak hatalmasak lehetnek, előkerül egy oroszlán méretű. Mikor azt hisszük, csak a szárazföldön lehet megölni őket, a vízben vezet tovább az utunk. Egy percig sem válik unalmassá! És az a kis motiváció, ahogy a kisebb átvezetőkben hallucinálunk Mono felébredéséről, egyre nagyobb lendületet ad a végigjátszáshoz.
Egyszóval hatalmas élményt nyújt bárkinek, akárcsak előde, az Ico. A Team Ico Collection ugyan nem kapott szebb grafikát egy kis textúrafrissítésen kívül, de nem is kell, mert mindkét játék kész művészeti alkotás, élményviláguk felbecsülhetetlen.
A kollekció valószínűleg a nagyobb fejlesztési költséget fedezte a Team Ico harmadik játékára, a The Last Guardian-ra. Már régóta ígérik a megjelenését, remélhetőleg áprilisban már láthatjuk a boltokban. A platformja már biztos, csak Playstation 3-ra adják ki, ami az Xbox 360 kedvelőinek igazán rossz hír, hisz lehet, hogy megint egy történelmi játékról csúsznak le, ami túlszárnyalhatja még az elődeit is. Egy újabb barátság, kaland veszi kezdetét egy kisfiú és egy griffszerű teremtmény, Trico között. Sokak érdeklődését felkeltette a tollas lény igéző tekintete, és a hatalmas termete. Lehet, hogy őt is ugyanúgy át kell vezetni a pályarészeken, mint Yordát? Ha igen, biztosan túl fogja szárnyalni az Ico-t. Talán ez lesz életünk legnagyobb játéka.
II. CIKK
Depressziószimulátor a játékvilágban?
Sokan azt hiszik, hogy a játékvilág sötét, egyszerű kompozíciókból megalkotott oldala a metált kedvelő embereknek készült. Nem minden esetben van így! Vannak olyan játékok, amik a szomorú hangulatuk ellenére azzal a céllal jöttek létre, hogy a józan paraszti logikát előhívják az emberekben: gondolkozzunk egyszerűen! A Limbo pedig az elsők közt szerepel.
A Limbo egy puzzle-platform videójáték, melyet egy dán fejlesztőcsapat, a Playdead készített 2010-ben. A története egész egyszerű: egy kisfiút irányítunk, aki az életét kockáztatja azért, hogy megtaláljon egy lányt. A játékból nem derül ki, hogy a húgát keresi, ezt a készítőktől tudhattuk meg a megjelenés után egy évvel. A mai napig találgatnak a játékosok, hogy a Limbo szó mégis mit jelöl: Így hívják a kisfiút, vagy netán azt a világot, ami körbeveszi őt? Egy biztos, a játék tévesen van elkönyvelve depressziószimulátornak, mert a reménytelenség legkisebb morzsája sincs jelen. Csupán a borongós hangulata miatt gondolják így.
A Limbo pár órás kis remekmű: a látvány kétdimenziós, a fekete-fehér képi világa pedig a némafilmeket idézi. Utunk a sötét erdőtől a lepusztult gyáron át, egészen a hatalmas körfűrészek birodalmába vezet. A zene csupán hangulatfestésként van jelen, a hangok pedig le vannak limitálva morgásra, tücsökciripelésre, nyikorgásra, recsegésre, minden kis neszre, melyek baljóslóan figyelmeztetnek környezetünk veszélyeire. Az irányítás extrakombóktól mentes, csak egy akciógombunk van, és a mozgás. Akkor mitől nehéz a játék? A válasz a fejtörőkben rejlik: Hogyan hasznosíthatjuk környezetünket a továbbjutásért? Mennyire fejlett a problémamegoldó készségünk? Ráadásul a rejtvények megoldásához ritmusérzék is szükséges, ugyanis a csapdák többsége időre aktivizálódik.
Sokszínű halálozásmóddal találkozhatunk: az óriáspók elkaphatja, a bennszülöttek mérges nyilai eltalálhatják főhősünket. Viszont nagy pozitívum, ahol a főhős meghal, pontosan onnan folytathatjuk a játékot. Ha meg akarod tudni, mennyire vagy jó a fejtörőkben, akkor feltétlenül próbáld ki a Limbot!
